Egész életutunknak van egy fejlődési íve. A gyermekkorból, serdülőkorba, aztán a kapunyitás fázisa, az életkezdés sajátos problémái és lehetőségei, elköteleződés munkában, párkapcsolatokban. Aztán jön az életközép, amikor mérlegelünk, mit értünk el eddig és hová szeretnénk eljutni és a kapuzárás, ami az összegzés időszaka, hogy mire jutottam és mit tudnék adni még a világnak.
Ezeket normatív kríziseknek nevezzük. Ezekben az életszakaszokban sokféle stressz mutatja azt a helyzetet, ami megoldandó életfeladatainkat kíséri.
Ezek az életszakaszok sok veszteséget hordoznak magukkal, aminek feldolgozása segít bennünket tovább lépni. Tudhatjuk, hogy ami éppen velünk, bennünk történik, az teljesen normális. Mások is hasonló életutat járnak be. Hogy ėrzelmileg mindez miként hat ránk, azt sok minden befolyásolja. Nagyon valószínű, hogy ami egy korábbi életszakaszban működött, az a következő szakaszban már nem.
Rebeka egész eddigi élete a gyermeke gondozása köré szerveződött, aki nagyon beteges volt. Teljes kétségbeesés fogta el, amikor lánya párt talált és elköltözött. Az elengedés különösen nagy krízist jelentett számára, és csak nagy nehezen ismerte fel, hogy hogy érzelmei, bánata, depressziós tünetei gyászmunkát igényelnek.
András számára nagyon fájdalmas az egyedül maradás, kétségbeesve próbálja gyermekeit maga mellett tartani, nem szeretné az elhagyatottság érzését sem, de ugyanakkor a rászorultságot sem megélni.
Így felnőtt gyermekeit próbálja kötni magához. Hol fizikai segítséget, hol lelki támogatást vár tőlük. Frusztrált, néha szavakkal, néha csenddel, megbántottan érzékelteti elvárásait. Nehéz neki nemet mondani, néha olyan elesett, néha pedig követelőzően keresi a kapcsolatot. Környezetét elidegeníti magától, gyermekei egyre jobban fáradnak. Közös munkánk során sok múltbéli veszteséget dolgoz fel és lassan felépíti új identitását gyermekeire támaszkodás nélkül úgy, hogy kapcsolatai is javulnak utódaival.
Mária nem talál magára érettségi után. Keresgél itt-ott, belekap ebbe-abba. Nem találja útját. Találkozásaink során rájön arra, hogy eltemetett traumák miatt nem tudta eddig gyermekkora veszteségeit feldolgozni, és ezért fontos számára ezeknek az érzelmi szálaknak az elvarrása. Ezért elindul a veszteségfeldolgozással a felnőtté válás útján.
Annamária egyre feszültebb, mert gyermekei gondozása minden életerejét felemészti. Csak később döbben rá, hogy többszörös vetélését, abortuszát elnyomta. Amikor feldolgozza ezeket a mély drámákat, sokkal kiegyensúlyozottabbá válik és az anyaságában megtalálja helyét, szerepét.
Júlia nyugdíjba menetele után 10 évvel válik lehangolttá, kedvvesztetté. Élete válságba kerül, mert nem tudja a testi és lelki változást elfogadni. Az összegző munka lassan kezdődik, majd új lehetőségek bontakoznak ki számára. Kérdése, hogy mit tud még a világnak adni, megválaszolásra került. Ma 80 év feletti és új hivatásának él.
Az előbbi példák klienseim néhány tapasztalatát tükrözik. Az anyaság, apaság szerepének elvesztése, átalakítása, a felnőttszerep, a mélyben meghúzódó krízisek, traumák komoly belső gyászmunkákat kívánhatnak. Ebben a helyzetben sérülékenyek, és kiszolgáltatottak lehetünk. Hiszen minden szerep elvesztésével, elveszítjük identitásunk egy részét is és új önazonosságot kell magunkban kialakítani. Végig menni az önismereti úton nem könnyű. Egyedül nagyon nehéz.
Szeretettel várom azokat, akik elakadtak ebben életük során és megoldandó lelki problémáikkal megtisztelnek. Az önismeret, az érzelemszabályozás, a családi örökségek átírása, a veszteségek megküzdési mintái és erőforrások feltérképezése segítenek abban, hogy az elakadásokat feloldjuk közösen és kis lépésekkel rátaláljon a hozzám forduló a neki megfelelő útra.