„Az ember nem mondja-viseli a gyászt. Attól, hogy hallgat, tán még feketébb lesz odabelül. Pedig jól lehet könnyülni. Vannak, akik szavaktól könnyülnek.” (Szabó Magda)
A veszteségek senkit nem kerülnek el. Engem se. Amikor húgom, 56 évesen négy év betegeskedés után meghalt, még jobban világossá vált számomra, hogy bár a gyásznak vannak tipikus, általános jellemző reakciói, de minden gyász egyedi. Még az ember életfolyamatában történt veszteségek tekintetében sincsenek egyforma gyászfolyamatok, mert minden kapcsolat, minden helyzet más. Ami mássá tette ezt a gyászfolyamatot, egészen furcsa testvéri kapcsolatunk, a köztünk lévő nyolcévnyi távolság, a parentifikált/ szülősített/ viszony, saját öregedésem, mély szociális érzékenységem, állandó készenléti helyzetem betegsége idején, hosszú kórházi szenvedése, és legjobban az a tény, hogy ő volt az utolsó ember származási családomból. Ez mind-mind befolyásolta veszteség feldolgozásomat. Amikor gyászolsz, ne higgy elméleteknek! Ne hidd, hogy egy év alatt muszáj gyászodat feldolgozni, mert utána már nem normális, ha sírsz, bánkódsz. Ne hidd, hogy erősnek kell lenned, hogy túl kell rajta lépni. /A tévhiedelmekről olvasd el másik bejegyzésemet a blogon/ Ez tévedés. Mindenkinek más a gyásza és egészen sajátosak a gyászreakciói. A sok reménykedéssel, orvosilag félrediagnosztizált papírok böngészésével teli időszak változó érzelmeket hozott magával. A vágy, hogy legyen minden jó, a bánat, a szorongás, a stressz, az öröm és a félelem a jövőtől, ide- oda hullámzással öntöttek el. Rengeteg energiám lett a semmiből. Olyanokra is képes voltam, mint korábban soha. Én, aki soha, semmi és senki kedvéért nem keltem fel hajnalban, miatta képes volt hajnalban kipattanni az ágyból, hogy átszáguldozva a városon át, fájó lábait kíméljem és vigyem kocsival. De mindig volt közöttünk egyfajta idegenkedés. Mások voltunk. Nagy volt a korkülönbség. Ő inkább egy ellenőrt látott bennem, egy erős egyéniséget. Én meg sokszor nagy erővel szerettem volna neki jót tenni, életét óvni, segíteni. Ő ezt határátlépésnek élte meg. Ebből aztán viták és sokszor hűvös kapcsolat lett. Hamar megsértődött. Nagyon örültem és ma is életem legjobb döntésének tartom, hogy betegsége idején ez a kapcsolat gyökeresen megváltozott. Ebben a Gyászfeldolgozás Módszer®Támogató Programnak rendkívüli hatása volt. A módszer segítségével a vele való elvarratlan érzelmi szálakat felfejtettem, elrendeztem, mindent megbocsátottam és megbántam vele kapcsolatban. Minden fontos érzelmi mondanivalót feldolgoztam és beteljesítettem egy mély érzelmi kommunikációval, ahogy leírtam. Soha nem felejtem el azt a drámai pillanatot, ami ezután az ajkai kórházban történt közöttünk, amiért nagyon hálás vagyok Dr. Sarungi Emőkének, hogy megismerhettem 12 éve ezt a gyászfeldolgozási módszert. A program lépéseinek elvégzése után először nyílt meg nekem testvérem igazán, beszélt velem nagy gyászáról, amit férje halála miatt érez. Ezután átölelve egymást, együtt sírtunk. Innentől kezdve mély szeretet árama ölelte át kapcsolatunkat. Nem volt benne már az az idegenkedés velem szemben, amit korábban éreztem. Aztán folytak tovább az események. Végtelen düh öntött el, amikor kiderült, két év óta kezeletlen cukorbetegségét nem ismerték fel sehol. A tehetetlenség érzései, a totális idegesség, ugyanakkor tettrekészség hullámoztak bennem, mialatt egy nagy érműtét vette kezdetét. Soha nem felejtem el azt a végtelen kétségbeesést, ami a műtét ideje alatt volt bennem és csak-csak nem tolták ki a műtőből. Kiderült, rossz helyen várakoztam, azért nem láttam. Egy étellift előtt mormoltam véget nem érő imáimat. Aztán egy következő félrediagnosztizált lelet után megkönnyebbültem, hogy három hét múlva agyoncsapjon a valóság: rosszindulatú, áttétes rákos daganat. Még mindig reménykedtem. A műtét után pedig fejbecsapott a tény: Nincs menekvés, a rák már szétterjedt az egész testben. Ezután már csak a kórház jött, a kiszolgáltatottság teljessége mindnyájunk számára. Hónapok alatt megtapasztaltam a magyar egészségügy teljes anomáliáit, és ismét a magatehetetlen, ide-oda mászkálás, míg az onkológiai osztályra került. És még itt is megéltem a fájdalmas tehetetlenséget, amikor újra megkínozták érzéstelenítés nélkül, értelmetlenül. Megtapasztalhattam, hogy az orvosok nagyon nehezen tudják elfogadni a gyógyíthatatlan állapotot, hogy az utolsó percig képesek a beteget gyógyítás címén mindenféle értelmetlen vizsgálatnak, sugárkezelésnek kitenni. Az ő tehetetlenségük is tükröződik ebben. A sokszor ingerült, szótlan nővéri magatartás is a tehetetlen szorongást leplezi sokszor. Ez volt az előgyász időszaka nekem. Ha benne vagy, úgy tekintesz szerettedre, hogy együtt látod a hiányát és a mozgó, élő személyt. Arcában úgy látod a halált, hogy legszívesebben csak ölelnéd, de menekülsz is tőle, mert saját halálodat is látod és szorongó érzés kap el. Lélekben folyamatosan búcsúzol, de tolod is magad előtt veszteségedet. Tárgyakba, mosolyokba, gesztusokba kapaszkodsz. Fognád és engednéd is egyszerre. Gyászolod, ami most van, és gyászolod, ami még vár rád. Elengednéd, hogy neked, neki is könnyebb legyen, de itt is tartanád. Megállítanád az időt és tolnád tovább, hogy legyen már vége ennek a feszítő, egymásba gabalyodó világnak. Amikor meghalt, nekem kellett a gyászhírt gyermekeinek közölni. Miközben mentem le a lépcsőn, nem sírtam, hanem inkább vonítottam, mint egy oroszlán. A kocsiban is. Velük azonban józanul, csendben, összeszedetten beszéltem. Később is nagyon józannak tudtam mutatkozni és érzelmeimet hátra küldeni, amikor muszáj volt. Amikor másnap reggel bementünk a kórházba, hirtelen minden ápoló, orvos kedvesebb lett. Micsoda furcsaság ez! Minket sajnálnak? Miért nem akkor voltak vele inkább sokkal kedvesebbek, amikor párnát kért, vagy valami apróságot? Pedig fejben tudtam: Ők is félnek, ők is valahol hárítanak. Minél kevesebbet lenni a haldokló mellett, mert nekik is van halálszorongásuk tudattalanul. Úgy elkelne az ápolóknak is egy kis lelki segítség! Hogy ne legyenek olyan irgalmatlanok sokszor. Ruháit, tárgyait becsomagolva megkaptuk. Maradék élelmiszereket, dobozokat csomagoltunk. Kértem, hogy a patológián hadd nézhessem meg, mert tudtam gyásztanácsadóként , hogy ez megkönnyíti a későbbi gyászfolyamatot. Csak rövid időt adtak. Megilletődve álltam előtte. Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Az ima olyan személytelennek tűnt. Gondolkodtam, hogy megszólítsam, vagy inkább csak nézzem? Mit szólna ehhez? Úgy éreztem, mintha valami intim szférába illetéktelenül belestem volna. Néztem az arcát, hátha valami jelet látok rajta. Jelet, hogy mi történik vele odaát. Mert attól nagyon félt. Magával vitte titkait. Arca, szeme komolyan bezárult. A megkönnyebbülést, a szelíd nyugalmat láttam? Vagy csak beleképzeltem? Nem is tudom. Amikor szóltak, akkor jutott eszembe, hogy pár fohászt mondjak érte. Polcz Alaine-tól is tudom, meg annyi mástól is, hogy a halál nem fejeződik be akkor, amikor az agy leáll, hogy lehet szólni a meghalthoz és ez segíti őt. Szóltam is hozzá. Valami ilyesmit: „Annyira szerettelek! Úgy sajnálom! Kérlek ne félj, biztos minden jó lesz! Menj nyugodtan utadon. Valami ilyesmit motyoghattam.”
A temetési beszédet én mondtam. Nekem ez megkönnyítette gyászomat. Utána azonban nagyon egyedül éreztem magamat. A gyerekeit barátaik körbevették és ez így volt jó. Én viszont egyedül baktattam, aztán időközben egy távolabbi hozzátartozó hozzám csapódott. Talán mert olyan erősnek látszottam? Pedig nagyon-nagyon el voltam anyátlanodva. Beültem a kocsiba és hazajöttem. Délután küldött át egy ismerősöm üzenetet, hogy egy szivárvány ment át a mezőn, miközben őt temettük. Ennek örültem. Aztán üresség vett körül, elérzéstelenítettség, sírni sem tudtam. Sokszor hallottam ezt gyászolótól. Másnap az utcán sokan megszólítottak, a boltban, ahol dolgozott, körbevettek és mondogatták:” Milyen igaz, jó volt a temetési beszéd és mennyire megemelte a temetés hangulatát.” Kesernyésen konstatáltam magamban: „Na, ja… ez nem vigasztal éppen. Ezt a színpadot kihagytam volna.”
Két hétre rá jött meg a fordulat, amikor hűtőtakarítás közben kigurult a kórházból visszahozott szőlő.
Akkor keservesen sírva fakadtam, sírtam- sírtam csillapíthatatlanul. Az agyam pedig megállapította, hogy elkezdődött a tudatosulás időszaka és nem szabad elnyomni semmilyen érzést. Emiatt ki is írtam magamból, minden sorát zokogásba áztatva, hogy dokumentáljam későbbre. Így szólt:
Szőlőszem
Vettem neked szőlőt.
Hazahoztam. Már nem kell neked.
Eszel ott valamit? Persze…persze…. nem jön át ide a hangod.
Kinyitottam a hűtőt az előbb és rám kukkant a szőlő.
Abból az időből.
Nem etted, pedig a kedvenced.
Mag nélkül, fonnyadtan is túlél téged.
Micsoda őrület ez!
Bámulok meredten.
Eszem, pedig nem is szerettem.
Akkor.
Most megeszem mindet.
Befelé nyomom, hogy ami a tiéd, enyém legyen, hogy Te, Én legyek.
Pedig nem is hasonlítunk. Nagyon nem.
Jeleket várok.
Értelmezek.
Eldobok.
Ma kidobtam fél mázsa szemetet.
Megmostam a szőlőt.
Kendővel megtöröltelek…
Megnéztelek a patológián.
Lehűtöttek.
Most lehűtöm a szőlő maradékát.
Ennyi maradt.
Maradék nyomokat gyűjtögetek, hogy itt maradj a szőlőben, valahogy, aszottan is.
Hogy én, te legyek.
Azt mondja Orvos-Tóth Noémi, hogy a gyász nem múlik el, csak körbe növi az élet. Ez igaz is, meg nem is. A fájdalom elmúlik. Az emlék színesedik. Ha a gyász egy hiány, akkor egyetértek. Mert a hiány nem múlik el, csak átalakul. De a gyász sokszínű jelenség. Ahogy az élet folydogál tovább, mindenféle színt hoz bele a veszteség, a hiány. Van benne megkönnyebbülés, fájdalom, keserűség, bűntudat, lelkiismeretfurdalás, és igen öröm is, hogy én élek, hogy szabadon lélegzek, de a vágy, hogy valahogy mégis őrizgessek belőle valamit, az is itt tud lenni. A hiány tud azonosulási vágyat is erősíteni. Nekem ez volt ebben a gyászban az egyedi. Elkezdtem pár hónappal később azokat a tüneteket produkálni, mint ő. Egy idő után el kellett mennem orvoshoz, mert egyre jobban jöttek a testi fájdalmak. Hosszú szorongással teli orvosi vizsgálatok után ismét a Gyászfeldolgozás Módszer® Program újabb lépéseivel sikerült világossá tenni és érzelmileg beteljesíteni végképp az elszakadást, a valódi búcsút. Ekkor egyik napról a másikra megszűntek a fizikai fájdalmak. Hiába ismertem a szakirodalomból és a gyászolóktól, hogy van ilyen, de mégis, a negatív leletek megismerése után, ez módszer segített valóban kiszakadni a vele való patológiás együttlétből.
Négy éve halt meg Ilike. Októberben, napsütésben temettük. Amikor ezt a történetet leírom, szintén október, gyönyörű ősz van. Szeptemberben már nagyon készült. Tudtuk mi vár rá. Csak az időpontot nem tudtuk. Ablakom előtt, a zöld fák között enyhén szűrődik be a nap és nagy nyugalmak hömpölyögnek bennem. Békesség, öröm jár át. Az életszeretet, a jókedv, árvaságommal színezve, a szeretet és a hiány együtt, az itt-és most pillanatának öröme együtt kavarog bennem.
Elbúcsúztam tőle és vele együtt a származási családomtól is. Nélkülük élek, nélkülük járok ezen a földön. De amikor a napsütéses fák közé nézek, vele, a valamikori kicsi lánnyal , és a felnőtt anyával is együtt nézek. A test-véremmel. Amikor a piros paradicsomokat forgatom, az ő csalafinta mosolya húzódik végig arcomon. Amikor a tengeri herkentyűt boncolgatom, kuncogva emlékezem vicces mondatára: „Én szeretem a tenger gyümölcseit , csak még soha nem ettem!”
Felállok és megyek tovább. Örülök az életnek, hogy tudok járni, tudok látni, levegőt venni és az életet élvezni. Mert jó élni ezen a földön. Nagyon jó. Így is.